A csont merev, kemény kötőszövet, ami emberben a csontváz döntő részét teszi ki. Egyben élő, növekvő szövet, amelynek mintegy a 10%-a évenként kicserélődik. A vérben a csontmarkerek és a csontátépülés termékeit kimutató vizelettesztek segítenek meghatározni, hogy a csontfelszívódás és/vagy képződés sebessége kórosan fokozott-e, ami potenciálisan csontbetegségre utal. A markerek segíthetnek meghatározni azt, hogy valakinél mekkora a csonttörés kockázata, illetve ellenőrizni a csontbetegségek, például csontritkulás és Paget-kór miatt kezelt betegeknél a kezelés hatását.
A csont jórészt I-es típusú kollagénből épül fel. Ez a fehérjeháló biztosítja a csont feszítéssel szembeni erejét és vázát. A csontos vázat kalcium-foszfát, egy ásványi anyag erősíti. A kollagén és a kalcium kombinációja adja a csont keménységét, miközben a csontok elég rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek súlyt viselni, illetve a nyomásnak ellenállni. A kalcium több mint 99%-a a csontokban és a fogakban található; a maradék 1% a vérben van.
Az ember élete során a csont folyamatosan átépül és ez biztosítja az egészséges csontszerkezetet. A csontban két főbb sejttípus található: az oszteoblasztok és az oszteoklasztok. Az oszteoblasztok azok a sejtek, melyek az új csont képződését elindítják, egyben az oszteoklasztok stimulálásával serkentik a csont lebontását. Az oszteoklasztok a megerősítésre szoruló területen az általuk termelt sav és enzimek révén feloldják a fehérjehálót és így kis területen a csontot is.
Az oszteoblasztok az új csont képzését különböző vegyületek kiválasztásával serkentik. Ezek segítenek kialakítani egy új fehérjehálót, amibe aztán kalcium és foszfát rakódik le. Ez a folyamatosan tartó átépülés mikroszkopikus mértékben a szervezet egészében zajlik; ez tartja a csontokat életben és biztosítja a csontok erősségét.
A korai gyermekkorban és serdülőkorban az új csont gyorsabban képződik, mint ahogy a régi csont lebomlik. Ennek eredményeként a csontok nagyobbak és súlyosabbak, állományuk sűrűbb. A csontképződés üteme a csontfelszívódás ütemét egészen addig meghaladja, amíg az illető el nem éri a csúcs csonttömeget (azaz amikor maximális a csontsűrűség és -erő) 25 és 30 éves kora között.
Ezt követően a csontfelszívódás üteme meghaladja a csontképződését; ez csontvesztéshez vezet. Az, hogy mikor kezd el valakinél a csontvesztés tüneteket okozni, függ a fiatalkorban kialakult csont mennyiségétől és a csontfelszívódás sebességétől. Általában a nőknél hamarabb lépnek fel a tünetek, mint a férfiaknál, mivel náluk eredetileg is kevesebb csont képződik; illetve, a változó kor (menopauza) után, a csontvesztés is gyorsabb egyes nőknél.
Sokféle betegség és állapot okozhat aránytalanságot a csontfelszívódás és –képződés között. A csont markerek segíthetnek az egyensúlyzavar kimutatásában és a fokozott csontvesztés detektálásában. Leggyakrabban a markereket a csontritkulás kivizsgálásakor és ellenőrzése során használják; így olyan esetekben, amikor a csontritkulás az életkorral összefüggésben jelenik meg, illetve olyan másodlagos csontritkulás esetén, amikor a csontvesztés egy alapbetegség miatt következik be. Csontvesztést okozhatnak olyan betegségek, mint a reumatoid artritisz, a hiperparatireózsis, a Cushing kór, a krónikus vesebetegség, mielóma multiplex, vagy bizonyos gyógyszerek, mint az epilepszia-elleni készítmények, glükokortikoidok vagy lítium tartós szedése.
Gyermekeknél a csontanyagcsere zavarainak a felismerésében, illetve ezen állapotok kezelésének az ellenőrzésében segíthetnek. Ide tartozik az angolkór, a fiatalkori Paget-kór, az oszteogenezis imperfekta (amit törékeny csont betegségnek is neveznek), és a hipofoszfatémiás rachitisz; ez egy olyan angolkór-típus, ami alacsony foszfátszinttel és hipofoszfatáziával (HPP) jár és a csontok és fogazat kóros fejlődéséhez vezet.
.png)