A béta-2 glikoprotein 1 antitesteket leggyakrabban az antifoszfolipid szindrómában (APS) szenvedő betegek vérében mutatják ki. Az APS jelenlegi diagnosztikai kritériumai mind a klinikai tüneteken, mind pedig egy vagy több antifoszfolipid ellenes antitest vérkeringésben lévő tartós jelenlétén alapulnak. Ha elsőként, majd 12 héttel később ismét a béta-2 glikoprotein 1 antitest magas koncentrációját mutatják ki az APS tüneteit mutató személynél, akkor valószínű, hogy az illetőnek ilyen betegsége van. Ez különösen akkor igaz, ha más antifoszfolipid antitesteket is detektálnak. Ez egy megerősítő vizsgálat, és előfordulhat, hogy habár az antitestek jelen vannak, de az APS klinikai tünetei soha nem jelentkeznek. Mivel sok embert vizsgálnak más klinikai tünetek miatt, a pozitív B2GP1 antitesttel rendelkező antifoszfolipid szindrómás egyének teljes előfordulási valószínűsége körülbelül 32% (azaz a betegek többségénél feleslegesen végezik el a vizsgálatot, és nem lesz antifoszfolipid szindrómája).
Ha valaki béta-2-glikoprotein 1 antitestekre negatív, de más antifoszfolipid antitestekre pozitív, és tünetei vannak, akkor az illetőnek valószínűleg APS-e is van.
Ha egy személy gyengén vagy közepesen pozitív a béta-2 glikoprotein 1 antitestekre, és gyengén pozitív vagy negatív más antifoszfolipid antitestekre,akkor az antitestek jelenléte az APS-től eltérő betegség következménye lehet. Ha a későbbi vizsgálatok negatívak, akkor valószínű, hogy az antitestek csak ideiglenesen voltak jelen. Ez akkor fordulhat elő, ha a beteg akut fertőzésben szenved.
Egyetlen pozitív béta-2 glikoprotein 1 antitest eredmény nem diagnosztizálja az APS-t, és a negatív eredmény nem zárja ki az antifoszfolipid antitestek kialakulását. Ezek csak az antitest jelenlétét vagy hiányát jelzik a vizsgálat időpontjában.
Ha egy másik autoimmun betegségben, például szisztémás lupusz eritematózusban (SLE) szenvedő személynél béta-2 glikoprotein 1 antitestek vannak jelen a vérkeringésben, ezek növelhetik a vérrög valamelyik érben történő kialakulásának kockázatát.